Manka olvas

  Egy nyereményjáték során sikerült elnyernem Elena Ferrante A felnőttek hazug élete című könyvét, amit valljunk be, ha nem áll mellém a szerencse, valószínűleg az első utam a könyvesboltba vezetett volna, hogy beszerezzem. A nápolyi regények során kedveltem meg ezt a titokzatos írót, akiről senki nem tudja, ki valójában, ellenben ez a titokzatossága szerintem még hozzá is ad az olvasásélményhez. Jelen regénye egy nagyon hatásos mondattal indul: „Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok.” Giovanna egy tinédzser kamaszlány, akinek a szemszögén keresztül megismerhetjük családja és távolabbi rokonai történetét. Ezt a fejlődésregényt ez a mondat indítja be, amikor is Giovanna életében előjönnek a nagy kérdések, vajon mi igaz és mi hamis a világban. Egy gyermek számára a világ úgy néz ki, ahogy a szülei látják, a neveltetés nagyon sokban befolyásolja a gyermek érzéseit és önképét, ez a könyv pedig megmutatja, mi történi...

 Nagyon sok jó kritikát olvastam a könyvről, és mivel a műfaj egyik szerelmese vagyok, ezért gondoltam, nekem sem maradhat ki ez a mű. Sajnos, azonban ismét rá kellett jönnöm, hogy attól, hogy másnak mennyire beválik egy könyv, attól nekem még fenntartásokkal kell kezelnem minden egyes olvasást egészen a végéig, hiszen még saját magamat is meg tudom lepni, hogy olyanok nem kerülnek a szívembe, amiktől elvárnám. A Fekete vízililiomok Monet lakhelyén játszódik, három nő párhuzamos történetét ismerhetjük meg, miközben egy gyilkosság felderítésén dolgozunk. Anélkül, hogy bármennyit is spoilereznék, elmondhatom, hogy végig bennem volt a kérdés, hogy függ össze ez a három történetszál?! De a nagy csavarra és a magyarázatra egészen az utolsó oldalakig kellett várnom, és leginkább a befejezéssel nem vagyok megelégedve. Nem is igazán egy nagyobb durranásra vártam, hanem egy másik magyarázatra. Persze a maga nemében egészen találó az összefüggés, én mégis csak valahogy máshogy fejeztem vol...