Adam Kay - Ez fájni fog és Mert szülni karácsonykor kell

 A következő posztban két számomra nagyon fontos könyvről lesz szó. Bár még nem tudjátok, az egészségügy egyik alázatos szolgája vagyok Magyarországon, és vagyok annyira szerencsés, hogy nem csak szeretem a munkámat, de szeretek minden olyan könyvet, sorozatot vagy filmet, amely a betegellátáshoz kapcsolódik. Így jutottam el Adam Kay első könyvéhez, az Ez fájni fog című műhöz, amelyben az író saját tapasztalatait írja le az angol egészségügyről.

Tulajdonképpen ő nem is az a klasszikus értelemben vett író, hanem egy orvosi egyetemet végzett általános orvos, akinek a küzdelmeit kísérhetjük végig a szakorvosi vizsgához vezető úton a saját naplóbejegyzéseit olvasva. Szerencsére Kayt kellő humorral áldotta meg az élet (bár azt kell mondanom, e nélkül senki ne is adja a fejét erre a pályára), így tud nevetni saját és környezete szenvedésein és az egészségügy néha elkeserítő „tűzoltó”megoldásain és embertelen állapotain.

Második könyvében, a Mert szülni karácsonykor kell címűben, szintén nőgyógyászati rezidensként megélt kalandjait követhetjük végig a karácsonyi ünnepek köré felépítve. Erről a két könyvről elmondható, hogy egy jó délutáni olvasmánynak számítanak, senki ne várjon mélyen szántó gondolatokat. Segítségként a könyvekhez tartozik egy függelék is az orvosi kifejezések magyarázatára, hiszen nem alapfeltétele a könyv olvasásának az orvosi latin nyelv ismerete.

És most jöjjön egy kis spoiler, sajnos Kay már nem erősíti a britek orvosi állományát, megcsömörlött a munkától, a beosztástól, a betegektől és az emberi gondolkodás egyszerűségétől, és sokban befolyásolta a döntését a normális emberi kapcsolat hiánya, párkapcsolati kudarcai.  Én mindkét könyvet nagyon szerettem, jó volt olvasni, hogy „sehol nincs kolbászból a kerítés”, hiszen nagyon sokan abban a reményben hagyják el a magyar egészségügyet, hogy máshol majd jobb állapotok lesznek, és jobb remények várják őket. Nos, el kell keserítenem mindenkit, nem így van…

Most pedig jöjjön a kedvenc idézetem az első könyvéből:

„Pár napja tartott már a turné, amikor feltűnt nekem, hányan vezetik be a kérdésüket azzal, hogy „fiam/lányom/partnerem/szomszédom/anyám/legjobb barátom/nagybátyám a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat alkalmazottja.” Kérni kezdtem, tegye fel a kezét, akit közvetlen kapcsolat fűz a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat valamelyik dolgozójához – talán egy-két ember keze maradt lenn. Gyakran senkié sem. Persze nem csoda – a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál úgy másfél millióra rúg a létszám. És rájöttem, a „Mivel segíthetek?” kérdésre tudok egyszerűbbet, jobbat mondani. Mindnyájan megtehetjük, és nem is kíván nagy erőfeszítést.
Tessék megkérdezni tőlük, milyen napjuk volt!
Azt felelik majd, hogy semmi különös, és témát váltanak, vagy valami vicces esetre terelik a szót. De éreztessük, hogy mindig készek vagyunk meghallgatni őket, hogy értjük, a semmi különös sosem fedi egészen a tényeket, mert a betegség eleve azt jelenti, munkanapjukon több rossz éri őket, mint jó. Tessék tovább kérdezni! Lehetőséget adni, hogy kiengedjék a gőzt műszak után, a kis bosszúságokat, a felháborodást, a könnyeket. Tessék felszámolni a tévhitet, hogy az orvosok, nővérek nem igénylik az ilyen kitárulkozást, vagy helytelen részükről – ez a tévhit tehet arról, hogy annyi a pályaelhagyó, hogy a stressz miatt dőlnek ki, betegszenek meg egyre többen, és hogy tragikusan emelkedik az öngyilkosok számaránya, azoké, akik végképp besokalltak. Mindnyájunknak kell valaki, aki meghallgatja. Ne tessék engedni, hogy mindent magukban tartsanak! Tessék éreztetni velük, hogy van, akire számíthatnak. Tessék gondozni a gondozót!... Épp olyan esendő emberek, mint mindenki más…”

Remélem, egy kis kedvet csináltam mindenkinek az olvasáshoz ebben a keserű időszakban!

Jó olvasást!